Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég -
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet!

Tanuld meg ezt a versemet,
nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
autódhoz benzin se lesz,
rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
és nem lesz, aki megsegít.
Tanuld meg ezt a versemet!

Tanuld meg ezt a versemet,
mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
s ciánt hoz rád az esti szél:
a gázmaszkod ha felteszed,
elmondhatod a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
dúdold el egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Mire való volt, s mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogy küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Bár rég meghaltam, most is rád néz
két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet!